Black hair portrait

Sajnos a türelmemnek szokása hirtelen elfogyni. És ilyenkor bizony a rajzolás, színezés sem úgy megy, ahogy én szeretném, ami persze csak még idegesebbé tesz. Fel tudnék robbanni! Arrgghh.
De!
Általában az ekkor elért pillanat az, amikor fogom magam, és az éppen aktuális munkát félretéve előveszek egy tiszta fehér lapot és csak hagyom, had mozogjon a csuklóm és az ujjaim úgy, ahogy jól esik. Csak így tudok megnyugodni, csak így tudom elfogadni, hogy tudok alkotni, megy ez, csak türelem. És kitartás. És rengeteg erő és gyakorlás. De végülis senki nem mondta, hogy egyszerű lesz.

Egy ilyen, fent leírt pillanatból született ő. Tetszik, ahogy néz, amolyan huncut, kihívó tekintettel, mintha csak azt mondaná 'Nah gyerünk, fesd csak meg a szemem, ha tudod te kis dög!'. És én meg csakazért is megfestem, mert jól esik ahogy barna, ahogy fordul, ahogy sötét és világos, ahogy vonal és folt, ahogy kanyarodik, ahogy rebben, ahogy élni kezd, ahogy gondokodom róla, ahogy vele alszom, ahogy vele kelek, ahogy helye lesz az életemben...