Eljött a pillanat, amire nagyon vártunk. Vagyis nem, ez így nem egészen pontos. Joci várt rá nagyon, én meg féltem tőle mint az állat, mert ha a kedvesemről kell portrét rajzolnom, akkor én a maximalizmusom magas fokával küzdök és az sosem egyszerű ugyebár.
Amivel semmiképp nem vagyok elégedett: arc kissé megnyúlt, az árnyékok nem feltétlen valósághűek max hihetők, a fotel messze nem valósághű és akkor a deszkákról nem is teszek említést.
Amit szeretek benne, azok a színei, a foltjai, a vonalai, a kisugárzása, és minden, amit az eredetiben is imádok.
Kritikákkal csínján, csak építő jellegűt fogadok el, minden más negatív megnyilvánulást törlök, mert ez az a rajz, amit nemszabad lehúzni, csak tovább építeni. Mert életem párja van rajta. Érthető? Igen.
(:
